Róluk már volt szó érintőlegesen. Ők azok, akiknek a hozzáállása miatt a normális pincérek korábban halnak és a vendégnek elmegy a kedve az étterembe járástól. Hol a hibáit kell javítgatni, hol a munkáját elvégezni, hol a vendégeit kiengesztelni, hogy ne legyen felvágás. Általában a szakmai tudása nullához közelit, a szakmai lelkiismeretet max. hírből ismeri. Melegedni jár be, sztorizgatni és bármilyen kamu-látszat munkát csinál, csak ne kelljen normálisan dolgozni. Mindig hagyja, hogy a kollégák rendesen hozzáférjenek az ő feladataihoz és lehetőleg meg is csinálják helyette.
kép: http://wumo.com/wumo

 A múltban több versenyzővel is sikerült együtt dolgoznom, hadd mutassak be kettőt közülük a nagyérdeműnek:

A fodrász:

  Emberünk a húszas éveit tapossa, igazi Y-generáció. Tiszteletet ne várj tőle, amíg nem bizonyítottál neki, noha ő sem bizonyított sem szakmailag, sem emberileg az ott töltött ideje alatt!

Tehát, elmondása szerint hat éve van a szakmában, neki nem lehet újat tanítani/mutatni, mert mindent tud (arra nem emlékszem, hogy szakképzet-e), de már csak addig csinálja, amíg fodrásznak tanul. Az alap matematika, visszaadás nem mindig megy. (Megjegyzem elképedve figyeltem, mikor a hozzánk került fiatalok, főiskolások nem tudnak százalékot számolni, grammot-, dkg-, kilogrammot- átváltani, de még a visszaadás se megy nekik. Bezzeg az unatkozó tálca pörgetés, mint a cirkuszban az simán.)

Egy baleset után 3 héttel (bal könyöknél fém vázat kaptam az élő szövetbe), hogy ne hagyjam szarba a kollégákat, mentem vissza dolgozni, és történünk főhősével hármasban be voltam osztva a teraszra (én leginkább fizetettem, meg amit még merev könyökkel meg tudtam csinálni, azt csináltam).
A Délutánra ketten maradtunk. A "kollégát" az ebédroham után, inkább láttam üldögélni, elfáradhatott a lelkem, (noha azért volt mindig egy-két asztal, plusz a büféből is kiültek gazdagon) vagy 20 percenként 10 percet dohányozni. Egyszer csak gondolt egyet, mondván, hogy elmegy egy kétbetűs kitérőre, nem is láttam vagy egy órát. Mire kisbarátunk visszatért, pont elszállingóztak (értsd: 5 perc alatt kiürült a közel teli terasz) a sziesztázó vendégek, a terasz egy atomvillanás utáni állapotot tükrözött, de mintha minden rendben lenne, szépen leült elszívni egy szál cigit. Így fogtam magam és lepakoltam. Mire sértődötten megjegyezte, miért nem szóltam neki, hogy le kéne pakolni. Mondanom se kell, ez a történet híven tükrözi a mindenkori hozzáállását a munkához.

A méregzsák:

 Második történetünk főhősnője szakképzett, de nő létére multitaskingra képtelen. Ha sztorizik, akkor nem képes mást csinálni közben, ezért aztán eláraszt a történeteivel, miközben a munka nem halad. Mindig ugyanaz az 5 mese, és nyúltak, mint a rétestészta.

Így tudtam meg, hogy ő bizony mindig nagyon jó helyeken, jó beosztásban dolgozott. Hogyan bosszantotta fel a vendég és öntötte le bosszúból nem egyszer- nem kétszer. Neki mindig igaza van. És mindig talált valamit, amiért mondhatta a magáét.

Tehát kolleginánk jön be dúlva-fúlva, hogy a hülye vendég nem kéri mégse az ételt, amit rendelt. Kérdezem mi a baj, azt nem tudja nem mondta (???). Gondoltam kimegyek azért rákérdezni. Kiderült vendégünk külföldi és bár beszél angolul valamelyest, nem az erőssége, így nem esett le neki hogy a wings az tényleg szárny (Tipikusan "tudta-tudta, csak nem sejtette" szituáció!) Most mondhatnánk, hogy vendéggel van a baj, de ismétlem a beszédén és a kiejtésén is hallatszott, nem elsődleges nyelve az angol. Gondoltam orvosoljuk a helyzetet, mit kér helyette, ne csináljunk belőle elefántot, van ilyen. Mint utólag kiderült egy elszólásából a vendég kérdezte, hogy mi az, ő meg hol magyarul, hol angolul mondta, hogy szárny. Nem is próbálta elmagyarázni, körülírni, segítséget kérni, ha már nem értik meg egymást, vagy legalább elpantomimezni, ha már minden kötél szakad. De ő többek közt perfektül beszél angolul.

+1 A kiábrándító:

 Vele vendégként találkoztam, mikor betértem egy kisvendéglőbe levizitálni a helyet (volt tanulónk dolgozott ott, de akkor épp nem volt bent). Hősnőnk
délután négykor a bárpultnál ül cica-naciba, egy végletekig nyújtott, leharcolt, majdnem átlátszó pólóban, amely a testi adottságait tekintve sem igazán volt előnyös számára (itt igazán hasznos lett volna, az ápol és eltakar stílus). Egyik kezével próbálta egyszerre tartani a fejét és a bárpultot nehogy összekoccanjanak, a másikkal kitartóan nyomkodta a telefonját.
Gondoltam, ha már ott vagyok, előveszem a legperverzebb énem és egy életem-egy halálom akkor is kipróbálom. Így megálltam az ajtóban és illedelmesen köszöntem, majd megkérdeztem hova ülhetek? Válaszként, fel se nézve száguldott felém egy életunt-nyegleleó "- Helló" kíséretében
"- Ahova akarsz". Gondoltam keresek egy takaros asztalkát, de alapos vizslatás után konstatáltam, biza lehetetlen küldetés tiszta asztalt találni. Mert, bár le voltak rámolva, azért mindenhol találtam gazdagon morzsát-ragacsot az ebédből. Nem is ragoznám tovább, a lényeg hogy igazi kis szürreális élményként éltem meg az ott tartózkodásomat. Kellett utána egy kis fertőtlenítő/élmény szépítő alkohol is a gyomorba, biztos ami biztos.

(A képek illusztrációk!) 

W. Pisti