Kezdem magunkkal, mert jó házigazda nélkül mit sem ér egy "ház".
Kezdjük a higiéniával. Felszolgálás ismeret, első osztály, talán második óra. Tiszta, vasalt ruha, rendezett, ápolt külső (elsősorban arc, kéz, haj és cipő), szolid ékszer viselet. Míg a szakácsok munkaruházata nem sokat változott az idők során, addig a pincéreké eléggé változatos és lezser lett mostanra. Ami érthető is, nem mindenhova kell fehér ing és nyakkendő, de olyanok mellett nem tudok elmenni szó nélkül, mint a nadrág, ami gyárilag szakadt, vagy kevesebb benne az anyag, mint egy agyonfoszlott felmosó rongyban. Ha ezt bermuda- vagy halásznadrág kivitelben viselik és még kiegészítik egy neon narancs, vagy csini rózsaszín sport topánkával, esetleg egy flip-flappal, az aztán a divatorgia. A szakács kollégák is figyelhetnének a munkaruhájukra, mert néha látok olyan szakácskabátot, rosszabb esetben pólót, amiről leolvashatom az egész étlapot és a heti menüt is. Illetve ha már a vendégek közé megy, legyen egy váltás tiszta kabátja, vagy ha ki az utcára dohányozni, akkor valami kardigánféléje, ami jótékonyan eltakar.
A "száraz szappan" nem helyettesíti a víz-szappan kombót, és a külön kézmosót sem azért találták ki, hogy kitöltse az üres helyet a térben. Kéretik használni, amikor indokolt. Találkoztam olyan pincér kollégával, aki kettőt beletüsszentett a tenyerébe, majd vígan folytatta a kávéfőzést a vendégeknek (Na, azon a próbanapos helyen kaptam olyan hidegrázos-lázas torokfájást, hogy két hétig nyelni alig tudtam.) Éppen ezért a poharakba se nyúlunk bele soha, még ha szennyes akkor se!
A tetoválások mára mindennaposak lettek, és ezzel személy szerint nincs is bajom, amíg azok nem túl zavaróak. Lásd, bizonyos szavak, felkavaró képek/jelképek. Azért azt nem tartom hátránynak, ha az ember arca és kezei nem egy gyerek kifestőjére hasonlítanak. A másik a piercing, az orrban, szemöldökben és az ajakban nincs helye munkaidőben, és a fültágítót is hagyjuk meg inkább a bennszülött törzseknek! Ékszer ügyileg csak szerényen. Addig minden rendben van, amíg a kollégák nem kezdenek fogadásokat kötni, hogy az arany, az ezüst, vagy a bizsu kopik el hamarabb a súrlódástól, vagy melyik asztalnál ül az a szerencsés, aki az ételében-italában talált gyémántgyűrűvel térhet haza. Felfogtuk, van aki kedveli a trombitarezet, akárcsak Mr. T. Ide tartozik még a smink, azzal az örök érvényű igazsággal, hogy a "kevesebb mindig jobban áll", mert lássuk be, bárki megijedne, ha Pennywise szolgálná ki Stephen King: "Az" című írásából.
Mindig csodálattal nézem amint az unatkozó pincérek pörgetik a tálcát és nem találnak maguknak semmi tennivalót, noha a pályájuk egy atomvillanás utáni állapotot tükröz. Jó szívvel ajánlom nekik a fővárosi nagycirkusz állásajánlatait böngészésre, hátha keresnek zsonglőrt, vagy talán a Harlem Globetrotters keres új tagokat. Ide tartoznak azok is, akik annyira megszállottan "munkamániások", hogy még dohányozni se mennek ki, hanem cigivel a szájukban, kezükben terítenek.
Az olyan alapok, mint a köszönés, a rendelés felvétel és a figyelem a vendégre sem nyilvánvaló már.
A telefon telefonálásra való. Ha dolgozol, akkor nem a zsebedben, a kezedben, és legfőképp nem a füleden a helye! Utálom mikor egész nap mást se látok, csak a pötyögést, mobilon lógást. Munkahelyen használjuk mértékkel. Ha el kell intézni valamit, menjünk ki 5 percre. Éld ki a szociális életedet, intézd el amit kell és gyere vissza. Azért ne 10 percenként akadjon valami halaszthatatlan dolog. És vendég jelenlétében ne mobilozzunk. Ezalól kivétel az üzleti telefon és a rendelés felvevő mobil.
Sokszor láttam már a vendéget tanácstalanul toporogni az ajtóban miközben többen is elmentek előtte úgy, hogy rá se néztek. Ha rohanunk, akkor is legalább pár pillanatot szakítsunk arra, hogy tudassuk vele, észrevettük (A köszönés pont jó is erre.) és kérjünk egy kis türelmet, amíg odaér egy kollegina/kolléga. Inkább többen is álljanak meg, mint senki!
Néhány apróbb udvariassági gesztus azonban majdnem olyan fontos, mint az alapok! Ilyen a vendég fogadása az ajtóban, ne adj isten az ajtó kinyitása, az asztalhoz kisérés, a kabátok le- és felsegítése, leülésnél való segítség (szék), hidegben pléd felajánlása, vendég kikísérése távozáskor, és gondolni a gazdival érkező vendégekre is (víz a blökinek). Tudom nem mindegyik megvalósítható minden helyen és esetben, de próbálkozni, törekedni rá azért lehet.
Az egyéniségnek és a stílusnak mindenhol helye van (kivétel talán a nagyon formális-protokolláris esemény), nem bio-robotok vagyunk! A túlzott bratyizás és jópofizás ellenben kerülendő, hacsak a vendég nem országos cimbora, bár akkor sem árt egy kis távolság. Sosem lehet tudni mikor másszunk bele a vendég magánszférájába, akárcsak egy ártatlannak hitt mondattal. A többi vendég nem ismerheti a kapcsolatotokat!
Nem értek azzal egyet, hogy állandóan mosolyogni kell, viselkedjünk csak természetesen, max. az életunt, haragban a világgal arckifejezést mellőzzük úgy általában. (Azért nekünk is lehetnek rossz napjaink!). Az is örök igazság, hogy egy őszinte mosoly sokkal többet ér, mint ha egész nap vigyorra botoxozott, pszichopata gyilkos (Joker) arccal járkál az ember. Idézve Zoltán barátomat, mikor megkérdezték tőle a munkahelyén, hogy miért nem mosolyog gyakrabban, az volt a válasza, "Talán, mert senki nem mondott egy jó viccet!?" És maradjunk is ennyiben, nem agymosott idióták vagyunk!
Én inkább magázódok, mert egyrészt ezt tanították nekem, másrészt iszonyú rossz az arc-, név- és számmemóriám. Sosem tudom, kivel miben maradtam. A fene se tudja, hogyan lettem így vendéglátós. Manapság viszont nincs akkora szakadék a tegeződés és magázódás közt. A tiszteletet mindkét módon meg lehet adni. Az emberek általában igazodnak a hely szelleméhez.
A vendég nem maga az ördög, nem kell félni tőle.
Próbáljuk fenntartani a jelenlétünket a pályán, legritkább esetben fordítsunk csak hátat a vendégeknek. Ha elfelejtettünk valamit, ha úszik a konyha, ha úgy látjuk, hogy valamivel problémája lehet, esetleg szüksége van valamire, mert keresi a tekintetünket, figyeljünk rá, kommunikáljunk vele. A lehetőségeinkhez képest próbáljuk megoldani a problémát, ha szükséges ajánljunk fel cserét, kompenzációt. Az esetek túlnyomó többségében megértést és türelmet fogunk tapasztalni.
A legfontosabb, hogy a vendégek úgy ülnek be, hogy nem tudják mit akarnak pontosan (Néha-néha még én is megkérdőjelezem, hogy tudatában van-e annak, hogy egy étterembe tért be). Mi azért vagyunk, hogy segítsünk eligazodni, és kalauzoljuk őket az ételek-italok csodálatos világában, de sose tukmáljunk erőszakosan semmit. Említsünk több lehetőséget és bízzuk rájuk a választást.
A kollegalitás nagyon fontos ebben a szakmában.
Ha szerencséd van, nem egyedül dolgozol a munkahelyeden. Ha tudsz egyedül és csapatban is dolgozni, az már fél siker. Ha fel tudod mérni a helyzetedet és nem félsz segítséget kérni, amikor szükséged van rá, az már majdnem tökéletes. Ha kisegíted a kollégákat amikor kell, akár kérés nélkül, akkor lassan a saját súlyodat éred aranyban. És ha teljesen átlátod a "pályát" és legtöbbször ott vagy, ahol szükség van rád, akkor a reklám szlogennel élve "megfizethetetlen" vagy.
Mindezeknek a legfontosabb sarokköve a folyamatos kommunikáció a többiekkel! Ezt sose felejtsük, mert ha elveszik az információ, te se tudsz jól dolgozni!
Ha a kollégával nézeteltérésed van, az ne menjen a vendég kárára. Az ilyeneket meg lehet oldani egy sör mellett zárás után. Nagyobb volumenű dolgoknál a tüske ajánlott.
Ne feledkezünk meg az általános viselkedési szabályokról, de tudjunk alkalmazkodni az adott helyzethez, kollégákhoz és vendégekhez.
Néhány mondatot szentelnék szakács felebarátaimnak is.
Tudom az ő munkájuk is stresszes, ráadásul még hőség is van, de a konyha nem hangszigetelt és a lengőajtónál se áll meg a hang mondván, én innen ki nem megyek! Bár én is sokat mosolygok a legtrágárabb kocsisokat is megszégyenítő beszólásokon és káromkodásokon, azért vegyük lejjebb a hangerőt néha. Nem kell mindennek elérnie a vendégekig, mert boldogok a tudatlanok, és a gyerekek szókincs fejlesztését is hagyjuk meg inkább a szülőknek és Grétsy Tanár úrnak.
Alkalomadtán folyt. köv.
W. Pisti
